2014. június 10., kedd

Magyar mesék - Keresztrejtvény








Kedvelitek a szép magyar meséket? Egy magyar mesékkel kapcsolatos keresztrejtvényt készítettem most nektek. Gyerekeknek és felnőtteknek is szívesen ajánlom!
Nézz be a Könyvmolyképző webáruházába is, jobbnál jobb meséskönyveket, ifjúsági történeteket találhatsz! Keresd a Könyvmolyképző standját a könyvhéten (Vörösmarty tér 81-es stand), és dedikáltasd kedvenc mesédet a szerzővel!

2014. május 17., szombat

Recsegj, Sokol, recsegj!


Az orromból folyt a vér, a térdem megduzzadt az ütésektől, a biciklim kormánya elgörbült, néhány küllő is eltört – így vánszorogtam el a Köpcösig. A fene se gondolta, hogy a nyikhaj iskolásokat, akiktől régebben olyan könnyen el lehetett venni a zsebpénzt és az okos telefont, újabban álruhás testőrök kísérik. Éppen csak sikerült kiszabadulnom a kezük közül, persze, úgy tekertem, mint az őrült; a blokkok közötti sikátorokban már elvesztették a nyomomat. Miután kifújtam magam, eszembe jutott, hogy baromira fáj minden porcikám, és hogy tulajdonképpen nincs miért sietnem: nem nagy dicsőség így a banda elé állni.
A fiúk a félig beomlott Zenka gyár udvarán vártak, egy ócska aragázban rakott tűz fölött szalonnát sütöttek. A rádióból dübörgött a manele. Néhányan egy rozsdás ezerháromszázas Dacia tetején kucorogtak. Olcsó sört ittak és bámulták az égen a repülőgépek kondenzcsíkjait. Röhögni kezdtek, amikor megláttak. Szorongva közeledtem feléjük, szégyelltem, hogy ezt a melót is elszúrtam. Valaki egy üveget nyújtott felém, meghúztam. A pálinka jólesően égette a torkomat.
A Köpcös középen állt és szigorú tekintettel végigmért. Körme fekete hegyével kipattintotta bicskájának pengéjét, levágott egy szalonnadarabkát, és rágni kezdte.
– Kapsz még egy hetet, Kispeti – vetette oda nekem. – Ha akkor sem lesz meg a pénz, felőlem itt dögölj meg ebben a patkányfészekben!
Bólintottam. Tudtam, ha nem sikerül megszerezni a négyezer lejt, nem visznek magukkal az angliai balhéra. Én pedig már mindennél jobban szerettem volna kikerülni ebből a csóréságból. Egy darabig még körülöttük tébláboltam, aztán elköszöntem, és a megrongált biciklit tolva elindultam.
Átvágtam a piactéren, majd az utat lerövidítve a folyóparti sétányon haladtam tovább. A folyó vizével és egy maréknyi fűcsomóval lesúroltam az arcomról meg a nyakamról a rászáradt vért.
Muszáj kigondolnom, hogyan szerezzek pénzt.
Egy darabig céltalanul ődöngtem a bérházak között. Magam sem tudom, hogyan keveredtem ki az ócskapiacra. A járdaszéleken kedélyesen tereferélő öregasszonyok árulták a kacatjaikat: játékokat, kötött sapkákat, nippeket, régi fényképeket, könyveket, és nylon ingeket.
Egyszer csak megpillantottam a Mobrát. Egy villanyoszlophoz lakatolva állt. A majd’ negyven éves, de szépen felújított román kismotort ezer közül is megismertem, azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen „püffögő” a városban. Tulajdonosa, Mihók bácsi a mi utcánk végében lakott egy olyan apró, régi házban, amelyik a blokkok közé ékelődve épphogy megúszta a lebontást a rendszerváltáskor. Az öreg nagy szaki volt, rengeteg alkatrészt hordott ki az ócskára, reméltem, hogy meg tudja javítani a bringámat is.
Nemsokára rábukkantam az árusok között. A pipáját szívta és a portékáját rendezgette. Csak akkor vett észre, amikor már előtte álltam. Éppen egy Sokol-403-as rádiót szerelt szét.
– Mi kéne, Kispeti? – kacsintott rám.
Nem bírtam azonnal felelni, mert furcsa érzésem támadt. Olyan deja vu-féleség vagy csak elbambultam, ki tudja. A tekintetemet nem tudtam levenni a kis zsebrádióról: tökéletesen épnek tűnt a bőrhuzat és a szíj is.
– Működik? – böktem ki.
– Meglehet – vonta meg a vállát az öreg. – Ám úgy látom, a cangádat jól összetörték.
Felocsúdtam, hogy a biciklire terelődött a szó.
– Ki lehet cserélni a kormányt?
– Ötven lejért megcsinálom. Ki tudod fizetni?
– Egy vasam sincs – feleltem.
Mihók bácsi megcsóválta a fejét. Elgondolkodva nézett rám.
– Kössünk egyezséget. Holnap délután eljöhetnél megmetszeni a szőlőmet, én meg cserébe megjavítom a biciklit. Mit szólsz?
Felszaladt a szemöldököm. Nini, a vén zsugori, egy fél napig dolgoztatna nyamvadt ötven lejért! Már éppen el akartam küldeni melegebb éghajlatra, amikor eszembe jutott valami.
– Rendben van – mondtam. – Holnap találkozunk.
A biciklit felkötöztük a Mobrára, aztán elbúcsúztunk.
Mindig az öreg Mihók ment haza a leghamarabb az ócskapiacról, és azt rebesgették róla, hogy egész szépen megél a javítgatásból. Valaha mérnökként dolgozott és állítólag magas a nyugdíja is. Mit csinál egy ilyen rozzant vénember ennyi pénzzel? Hiszen alig vásárol valamit, a kis kertjében mindent megtermel. Nem jár el sehová, és hozzá sem jár senki, csak Paticsné egy héten egyszer takarítani. Családja nincs. Az ilyen öregek évekig kuporgatnak a saját temetésükre. Mekkora ostobaság! Ha én egyszer meghalok, mi a fenét érdekel már engem, hogy ki fog eltemetni és miből? Ennek a vén Mihóknak valószínűleg kötegekben állhat sok száz vagy ezer leje a kredencbe vagy az ágymatracba rejtve. Észre se venné, ha elemelnék belőle egy keveset.
Egész éjjel a rabláson őröltem az agyam. Milyen ürüggyel jussak be a házba, hol keressem a pénzt? És mit csináljak, ha rajtakap az öreg? Az események végtelen számú verziója pergett le a szemem előtt. Reggel csatakosan, fejfájással kászálódtam ki az ágyból.
Az öcsém bekapcsolta a rádiót:
Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze,
A 67-es úton várhatsz rám dideregve…
Az ám, Cipő, nyugosztaljon az Isten! Elmegyek innen én is, Angliáig meg sem állok, gondoltam.
Majd ezt játszották egy másik adón:
Nem kérek és nem ígérek.
Nehezen, de csak megélek.
Elszórom az örökséget.
Rossz vér! Rossz vér!
Napközben a városban csavarogtam, és folyton a Deák Bill dalt dúdolgattam. Ahogy közeledett a délután, egyre inkább elfogott az idegesség. Húztam, halasztottam a dolgot, aztán megembereltem magam, és végül beállítottam az öreghez.
Vidáman csoszogott elém, beinvitált az udvarra.
– Gyere csak, Kispeti, itt a metszőolló, emitt meg a kész bicikli.
Valóban jó munkát végzett. A bringa jobban mutatott, mint újkorában, a kopott vázat még át is festette. Mihók bácsi időt sem hagyott, hogy megköszönjem, bement a házba a szerkentyűivel szöszmötölni. Néhány percig tanácstalanul álldogáltam. Aztán hátramentem a kertbe a szőlőhöz, és nekiláttam a dolognak.
Hamar végeztem a mindössze öt tőkével. Ha tudom, hogy ilyen könnyű lesz, tegnap nem dohogtam volna annyit miatta. Az ingujjammal megtöröltem a homlokom, és visszamentem a házhoz. Letettem a metszőollót az ablakpárkányra. Aztán meggondoltam magam: újra kézbe vettem az ollót és beléptem a házba.
A nappali közepén, egy nagy asztalon tucatnyi alkatrész és szerszám sorakozott. Megdobbant a szívem, mert ott volt a Sokol-403-as is. Megint jött a deja vu, ezúttal szédülés is környékezett.
– Már be is fejezted? – pillantott rám az öreg.
– Igen – feleltem rekedten, és kezemben az ollóval közelebb léptem.
A tekintetemet körbejárattam a szobában. A szokásos ódivatú bútorokkal volt berendezve: a szekrénypolcok agyonzsúfolva porcelánfigurákkal, horgolt csipkével, gyógyszeres dobozokkal. A vitrinben pedig egy fából faragott szelencét láttam. Biztos, hogy abban tartja a pénzt, gondoltam.
Újra a zsebrádióra néztem. És akkor bevillant a nagyapám. Egyszer réges-régen, ugyanígy ült egy konyhaasztalnál, előtte a Sokol-403. A szájából Bucegi cigaretta lógott és lázas igyekezettel próbálta megjavítani a szerkezetet – aminek egyébként semmi baja sem volt. A nagyapám, akinél akkoriban az Alzheimer első tünetei jelentkezhettek, szét- majd összeszerelte a tökéletesen ép rádiót, mert aznap este az unokája írását olvasták fel Miska bácsi határok nélküli levelesládájában, és ő meg akart róla bizonyosodni, hogy tökéletes a vétel. Nagyanyámmal félig dühösen, félig ijedten figyeltük. Már teljesen lemondtunk róla, hogy aznap este viszonthallhatjuk az általam írt történetet. Mamóka nagyon szégyenkezett, mert az egész szomszédság összesereglett a nagy eseményre. Az elnyűtt Sokol úgy tűnt, végül teljesen megadja magát, de nagyapám gyöngéden megütögette, és csak annyit mondott:
– Recsegj, Sokol, recsegj! – Csodák csodájára beindult a rádió, és remek volt a vétel.
Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen az öreg Mihók szemébe néznem, mert a szeme is szakasztott olyan kék volt, mint a nagyapámé.
– No, hát tetszik neked ez a kis rádió, mi? – kérdezte.
– Nem csúnya jószág – feleltem zavartan.
– Most elválik, hogy működik-e.
Az öreg bekapcsolta a rádiót. Tekergette a recés gombot, eleinte csak zörejek és sípolás hallatszott. Aztán:
Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok,
Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok.
A fenébe is, Cipő, ne csináld ezt velem! – gondoltam.
– Ez már döfi! – csettintett nagyot az öreg. – Elrecseg ez a világ végéig! Ugye, kölyök?
Örült gondoltatok cikáztak a fejemen. Nem kéne ennyit tökölnöm. A Köpcös is megmondta, hogy túl sokat rágódok a dolgokon, ez az én bajom. A vitrinre sandítottam.
– Jól van, Kispeti, várj csak, mutatok még neked valamit.
Mihók bácsi komótosan felállt, és a szekrény felé indult. Ha egy kicsit meglökném, elesne, talán elveszítené az eszméletét, én meg nyugodtan megnézhetném azt a szelencét. Az öreg leejtett egy szerszámot, és lehajolt érte. Ősz hajának egy tincse előrebukott, és a homlokába lógott. Az a ráncos tarkó… Most kéne csinálnom valamit. Most vagy soha. Miska bácsi, meg tudnád bocsátani, ha megtenném?
– Hát neked meg mi bajod van, Kispeti? Olyan fehér vagy, mint a mész.
– Semmi – hebegtem.
Nem értettem, hogy bénulhattam így meg, hogy állhatott meg az idő. Az öreg egy palackot és két poharat vett ki a szekrényből. A saját maga által készített borból töltött nekem.
– Semmi – ismételtem meg. – Csak ez a rádió… Nekünk is pont ilyenünk volt.
Megittuk a bort, megkínált cigarettával. Régi, kifakult képeket mutogatott, évek óta halott családtagjairól mesélt.
– Mennem kell – mondtam egy idő után, és letettem a metszőollót az asztalra.
– Hát akkor vidd magaddal ezt a Sokolt, legyen csak a tiéd. Az emlékek, no, igen, tudod az emlékek a legfontosabbak.
Valami köszönetfélét mormogtam, ahogy a vállamra kanyarítottam a zsebrádió hosszúra eresztett szíját. Mihók bácsi kikísért, kezet fogtunk, felpattantam a biciklire, és tekerni kezdtem hazafelé. Minden tagomba fáradtság kúszott.
Rohadj meg, Anglia, hát ezt is elszúrtam! Na, nem baj, hisz ráérek még külföldre kimenni. Mármint, ha egyáltalán akarok... Lehet, hogy keresek magamnak valami rendes melót idehaza.

2013. december 26., csütörtök

Meliki kritika




Jean-Pierre Montcassen 25. regénye, a Meliki 2013-ban jelent meg a Könyvmolyképző kiadó gondozásában. Az olvasó egy szép, romantikus és kalandos könyvet vehet a kezébe, igényes nyelvezettel, fordulatos cselekménnyel.
A történet a 17. századi Drinápolyban játszódik, ahol Ferhat, a kiöregedett, lesántult janicsár egykedvűen tölti napjait. Életében azonban csakhamar változás áll be: az egyik szokásos solymászatáról hazaindulva, a rabszolgapiacon áthaladva arra lesz figyelmes, hogy egy piszkos, véres rongycsomó irányából sóhajtozást hall rég elfeledett anyanyelvén, magyarul. Azonnal megveszi a „rongykupacot”, amely egy kislányt takar, és csak otthon döbben rá a szörnyűségre: a lány nagyon súlyos állapotban van, fejéről tenyérnyi helyen kitépték a haját és az egyik szeme hiányzik. Ferhat mégis mindent megtesz, hogy meggyógyítsa a gyermeket, és fáradozása nem bizonyul hiábavalónak. Boriska felépül, szépen fölcseperedik, és a kezdeti apa-lánya kapcsolatból később gyöngéd szerelem bontakozik ki. Boriska lesz Ferhat életének értelme, a lány szeretete és tiszta rajongása az egyetlen dolog, amiért érdemes még küzdeni, harcolni. Amikor senki sem látja és hallja őket, magyarul beszélgetnek, egyébként vigyázniuk kell, mert e nyelv használata, a különös kapcsolat rosszindulatú pletykák forrásává válhat és veszélybe sodorhatja békés, nyugodt életüket.
A regény lapjain megelevenedik a 17. századi Drinápoly hangulatos, színes, szagos világa, a mindennapi török élet apró mozzanatai. Az olvasó szinte érzi a frissen őrölt kávé, a vízipipából fürgén bodorodó dohányfüst illatát, beszívja a bazár fűszeres levegőjét, hallja a müezzin énekét, a hánban kedélyesen vitatkozó turbános férfiak hangját, láthatja a janicsár lakásának bútorait, az értékes sakktáblát az ébenfa figurákkal, a beszélgetésekkel tarkított izgalmas játszmákat.
A regény Ferhat és Boriska, azaz Meliki szerelmét roppant ízléses módon, finom eleganciával és romantikával mutatja be. A szöveg szerencsére mentes a szélsőségektől: a túlfűtött érzelgősségtől és a napjainkban oly divatossá vált öncélú testiséget hirdető szerelemi jelenetektől. Az arányok ilyetén harmonikus elrendeződése, a romantika és a történelmi események kiegyensúlyozott összefonódása olyan értékkel ruházza fel ezt a regényt, amely a mellett, hogy remek szórakozást ígér, mély erkölcsi mondanivalót is közvetít. A történeten átsüt valamilyen mély emberi érzékenység, a szív és a lélek igazi kínlódásai, miközben végig drámai hangulatot teremt, a szereplőket egyszerre sodorva hétköznapi és rendkívüli helyzetekbe.
Mindegyik szereplő valamiféle fogyatékosságtól szenved, amely lehet fizikai vagy lelki probléma, avagy mindkettő egyszerre. Ferhat sántít, mivel egy csatában szerzett sebesülés nyomán rossz az egyik lába, Boriska félszemű, Böcek, Ferhat barátja pedig a férfiakhoz vonzódik (amely a kor felfogása szerint súlyos devianciának számít). A karakterek és fizikai, avagy lelki problémáik rejtett jelentéseket hordoznak, amelyek csak egymással való összefüggéseikben válnak értelmezhetővé. Borsika és Ferhat sorsa olyan szorosan összekapcsolódik, hogy csakis egymás által nyerhetnek gyógyulást, illetve üdvösséget.
Bámulatos hitelességgel tárul fel az olvasó szeme előtt a magányosság és a félelem nagyon is emberi érzései, hiszen a regény Ferhat tűnődéseivel kezdődik, hogy elcsordogálnak az évek, hogy alig-alig emlékszik gyermekkori önmagára, a székely kisfiúra, Ábrisra, akit az ismerős erdélyi tájakról magukkal hurcoltak a tatárok, és akiből a törökök janicsárt neveltek. Későbbi jó barátja, Mehmet bég szavai viszont erősen az emlékezetébe vésődtek: „Meglásd, mindig meglep majd, hogy éppen mennyi idős vagy, és elcsodálkozol rajta – ó, irgalmas Allah, már ilyen öreg lennék!” Az öregség, a haszontalanná válás fájdalma, a harcokban elkövetett gonoszságok miatt ébredező lelkiismeret-furdalás teszik Ferhatot igazán emberi figurává, és később Boriska közelsége menti meg attól, hogy janicsár szíve véglegesen megkérgesedjen.
Mindkét karakter, Boriska és Ferhat kemény önismereti folyamaton, személyiségfejlődésen megy keresztül, melyben egymást támogatják, és melyben fogyatékosságuk valamiképpen lelki gondjaik kivetüléseit jelképezik. Boriska fél szeme azt szimbolizálja, hogy a regény kezdetén (be)szűk(ült) látókörű az átélt traumák miatt, vak és süket a világra, fél, retteg, nem ismer semmit az őt körülvevő dolgokból. Aztán Ferhat hatására azzal az egy szemével sokkal jobban kiszélesedik a látószöge, megismeri Drinápolyt, ahogy idősödik és tapasztalatokat szerez, rálátása lesz nemcsak a világra, hanem az emberi természetre is, sőt, a férfi természetére is, mert a regény közepe felé ő már régen jobban ismeri Ferhatot, mint az saját magát. Az egy szem a belső látást, a mély emberi és önismeretet jelképezi, és a lánynak is hosszú utat kell megtennie, míg eljut odáig, hogy az egy szemét ne csak egy fogyatékosságként kezelje, hanem csak egy hasznos másságként, aminek az igazi értéke csak Ferhat számára világos. Az egy szem egyszerre átok és áldás: félszemű nyomorékként nem lesz a férfiak erőszakosságának a célpontja, viszont igazi emberi értékei így is megmutatkoznak, és Ferhat olyannak fogadja el, amilyen: a fél szeme ellenére is nagyon szépnek tartja a lányt, mert a janicsár már képes meglátni az emberi lélek szépségét is.
Csakúgy, mint Boriska esetében, Ferhat fizikai fogyatékossága is egy lelki kivetüléssel kapcsolatos, egy belső problémával, amit ha belül nem tesz rendbe, esélye sem nyílik a boldogságra. Kissé melankolikusan indul Ferhat bemutatása, már-már belenyugszik az öregségbe és a magányba, felkészül, hogy majd így szépen lesántikálja az életet a mindenkori államapparátustól lesi a leszázalékolt janicsároknak kiutalt szokásos jövedelmet. Szóval nem áll éppen a helyzet magaslatán, és semmiképpen sem képes arra, hogy egyedül megálljon a lábán (a szó átvitt értelmében), avagy beletörődik, hogy ezzel a rossz lábával ő már bizony soha többé nem állja a sarat, nem állja meg a helyét a világban. Ferhat esetében éppen Boriska a mankó, akire támaszkodik, aki által visszanyeri az állhatatosságát és az állóképességét.
Ferhat különös dologra szánja el magát: meggondolatlan fogadást köt, mérkőzésre hívja Kezilt, a híres birkózót. Ferhat a birkózás után szinte ujjá születik. Ez egy szimbolikus küzdelem, amely azt mutatja, még nem olyan öreg, igenis képes talpra állni, és megmutatni, hogy mit tud. Visszanyeri az önbecsülését, a férfiasságát, és hogy a lelki frusztráltsága feloldódik a fizikai tünetek is megszűnnek: elmúlik a lábába oly sokszor nyilalló fájdalom.
Ferhat szimpatikus, toleráns figura, néha forrófejű, bátor, képes szembemenni a muzulmán társadalom szabályaival (pl. nem kezeli Boriskát rabszolgakánt, sőt, meggondolatlanul becsempészi egy mecsetbe), miközben igazán esendő, gyarló ember; igyekszik jó muzulmánnak megmaradni, ugyanakkor látja a világ felfordulását, és a józan, erkölcsös ember eszével különbséget tud tenni jó és rossz között. Ferhat és Boriska saját sorsuk kovácsai, és ez a lehetőség a többi szereplőnek is megadatik, ám Böceknek örök szenvedés és magány jut osztályrészül, mert nem elég erős ahhoz, hogy változtatni merjen, hogy végre a maga életét élje. Böcek jelképezi az átlagember félelmeit, ő a tipikus kompromisszumkötő (és erre az sem mentség, hogy reménytelenül szerelmes Ferhatba), aki inkább a boldogsága árán vett keserű biztonságot választja, azzal törődik, hogy mit szól a társadalom, a szomszédok. „Teljes boldogság nem létezik, csak a beteljesületlen szerelem lehet örök”, mondja Böcek, és ez a felfogás okozza a vesztét, miközben Ferhat elég erős ahhoz, hogy valóra váltsa az ellenkezőjét.
A regény egyik központi kérdése a szabadságvágy, amely Boriska figuráján keresztül mutatkozik meg a legerősebben. Boriska és Ferhat sólymának, Küküllőnek a kapcsolata szimbolikus jelentéssel bír: a lány sokszor órákig elüldögél a ketrec előtt és a madarat figyeli. Egymás tükörképei ők; ahogy Ferhat kalickába zárja Küküllőt, aztán szabadon engedi a mezőn, éppen olyan, mint amikor Boriskát agyonfélti, eleinte a szomszéd kislánnyal sem akarja játszani engedni, szinte bezárja a lakásba, aztán amikor először solymászni viszi, Boriska vadul szaladgál, csakúgy, ahogy odafenn szabadon repül a madár. A sólyom – a tipikus magyar jelkép mellett, hogy ugyanis Boriska is, a madár is az őshazát jelentik Ferhatnak – ugyanúgy viselkedik, mint a lány, és a vad madarat megszelídíteni hosszú és fáradtságos folyamat, ami a bizalmon és a szereteten alapul, ugyanúgy, ahogy Boriskát is csak így lehet „megszelídíteni”, kinyitni a szemét a világra. Ferhat és Boriska mindennapi élete, meghitt beszélgetéseik, sőt, sakkjátszmáik szerelmüket, közös jövőjüket vetítik előre. A sakkjátszma, mint az élet nagy játszmájának, avagy mint a nagy szerelmi játszmáknak a metafórája van jelen a regényben. A nagy odafigyelést igénylő, stratégiai játék Ferhatnak megy jobban, ám amikor Meliki is megtanulja a szabályokat, képes győzelmet aratni, képes felnőtté, egyenlő féllé, igazi társsá válni a kapcsolatukban. A sakk egyben Boriska pártfogójával szembeni öntudatlan visszamagyarítási kísérletét is előrevetíti, hiszen ahogy az „elefántosz” figura csakis ló lehet a magyar nyelvben (másként Boriska nem is tudná elképzelni), ugyanúgy Ferhat is magyar marad legbelül.
Meliki története mélyre szántó gondolatokat tartalmaz, és univerzális, napjainkra is jellemző problémákat feszeget. A legfontosabb kérdések mindennapi emberi gondok körül forognak: milyen döntéseket kell és szabad hoznia az embernek a zűrzavaros történelmi időkben, hogyan viszonyuljon embertársaihoz egy olyan világban, amelyet beborít a kapzsiság és az irigység, egy olyan életben, melyet gúzsba kötnek az ostoba társadalmi szabályok?
Ezek a nagyon is komoly emberi problémák történelmi kortól függetlenek, az olvasó teljesen át tudja érezni a gyökértelen Ferhat gyötrelmét, hogy miképpen döntsön, elhagyja-e az otthonát, merjen-e váltani egy jobb hely, a rég elfeledett óhaza ígérete miatt? Mihez kezdjen a kettős identitásával, magyar legyen-e vagy török? Ezek a kérdések a mai ember fejében is ugyanígy megfogalmazódnak. A IV Murád szultán zsarnoki szeszélyei nyomán egyre bizonytalanabbá váló drinápolyi világ, a hanyatló oszmán birodalom e szeletkéje mintha tükörképe lenne sok európai ország jelenlegi helyzetének: a korrupció, a kilátástalanság, az értékek átértékelődése (nem azok ülnek a megfelelő helyeken, akiket megilletne, nem azok hozzák a döntéseket, akiknek kellene,  a jóérzésű, jóravaló emberek, mint pl. Hakan fogadós, méltatlan helyzetbe kerülnek) nyomasztó hangulatot gerjeszt, és kétséges, hogy lehet-e ebből kiutat találni.
A mellékszereplők is színesek, élő egyéniségek mind, a nagyképű, ám becsületes és talpraesett Aziz birkózó, vagy Parasiz, aki a jótettet jóra váltja, s ezáltal mesebeli jótevővé emelkedik, nagyon szerethetővé és emlékezetessé válnak az olvasó szemében.
Montcassen könyvét bátran ajánlom mindenkinek, aki egy mély, érzelmes romantikus történetre vágyik, vagy történelmi kalandokat keres. A szöveg igazi kultúrcsemege a török kor iránt érdeklődőknek, minden mondat, minden bekezdés gondosan megkomponált és történelmileg hiteles. Az apró részletek pontossága és a könyv végén a szójegyzék a szerző igen alapos kutatómunkájáról árulkodnak. 

Jean-Pierre Montcassen: Meliki. Szeged: Könyvmolyképző kiadó, 2013. 
A Könyvmolyképző oldaláról megrendelhető: http://konyvmolykepzo.hu/products-page/arany-pottyos-konyvek/jean-pierre-montcassen-meliki-6094

2013. december 12., csütörtök

A Kárpátia Stúdió történelmi magazinjairól



A Kárpátia Stúdió által kiadott látványos, igényes kivitelű történelmi magazincsomag, a Nagy Magyarország, Erdélyország és a Történelemportál hagyományőrzést, értékelvű ismeretterjesztést tűzött ki céljául. Már a Nagy Magyarország magazin mottója is jól jellemzi e kiadványok ars poeticáját: „Minden, ami a Kárpát-medencében történt”. A folyóiratcsalád egyik oszlopos tagja, a Nagy Magyarország magazin és ennek Erdélyben terjesztett változata, az Erdélyország, valóban hiánypótló alkotások: a szerkesztők konzervatív szellemiségben, a magyar nemzettudatot ápoló kiadványokat hoztak létre azzal a céllal, hogy színvonalasan és objektíven tájékoztassák a magyar történelem iránt érdeklődőket. A Nagy Magyarország történelmi magazint 2009 júniusa óta vehetik kézbe az olvasók, a kiadó weboldalán olvasható küldetésnyilatkozat értelmében „a lap neve nem valami nosztalgiázó, hajdanvolt dicsőségünket sirató kiadványra utal, hanem a szerkesztők elszántságára, hogy minél több olvasót döbbentsenek rá arra a nyelvi, kulturális és sorsközösségre, amely a Kárpát-medence magyarjai között szétszakíthatatlanul fennáll — függetlenül attól, hogy a határ melyik oldalára kerültek.” E mellett a Történelemportál című magazin egy viszonylag új kezdeményezés: elfeledett történelmi eseményeket elevenít fel, miközben szórakoztat, így az általa feldolgozott epizódok, embersorsok izgalmasan kiegészíthetik az általános történelemoktatás tartalmi eszköztárát.
A kiadványok évi négy tematikus számmal jelentkeznek, példaként tekintsük át a Nagy Magyarország magazin 2013. évi 1. szám tartalmát. A folyóiratot az olvasók előfizethetik a kiadó weboldalán (digitális verzióban is megrendelhető, letölthető), illetve megvásárolhatják a nagyobb könyvkereskedésekben valamint az újságárusoknál.
A főszerkesztő bevezetője a magyar história másfél évszázados törökkel szembeni ellenállását jellemzi, a „meg nem alkuvás korszakának” nevezve ezt az időszakot, hiszen a török erők megállítása a Kárpát-medencében elsősorban magyar ügynek volt tekinthető. A magazin tanulmányai ennek a premisszának a szellemében íródtak. Mindegyik cikk korabeli képekkel, térképekkel, illusztrációkkal gazdagon ellátott, a szerzők pontosan jelölik a forrásokat az egyes írások végén az irodalomjegyzékben.

Nagy Miklós Mihály cikke alapozó tanulmányként fogható fel, hiszen a török hatalom terjeszkedését, annak Kárpát-medencei jelenlétét tárgyalja, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy bemutassa a 16-17. századi Kárpát-medence valódi arculatát és a Török Birodalom terjeszkedésének valós okait. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésének sajátos geográfiai és politikai okai mellett Nagy megemlíti a török szárazföldi hatalom tengeri uralomra való törekvéseit is. A Kárpát-medencei hadjáratok kimenetele, a tény, hogy 1529-ben Szulejmánnak nem sikerült elfoglalnia Bécset a földrajzi távolság és a török haderő akcióráduszának következménye. A cikkhez keretes magyarázó blokkok nyújtanak kiegészítő kommentárt, melyben korabeli krónikákból is ízelítőt kaphatnak az olvasók.
A második tanulmány Szulejmán hadjáratait veszi górcső alá. Gulyás László cikke kronológiai sorrendben tárgyalja Szulejmán közel fél évszázados uralkodása alatt vezetett hadjáratait, különös tekintettel a hét magyarországira.
Az egyik legfontosabb magyar vonatkozású esemény, a mohácsi tragédia Négyesi Lajos tanulmányában kerül feldolgozásra. A szerző ismerteti azokat a tudományos munkákat, melyek korábban foglalkoztak a témával, valamint a főbb elméleteket, amelyek arra a kérdésre keresték a választ, hogy tervszerű volt-e a magyar csapatok rohama 1526. augusztus 29-én, avagy pillanatnyi döntés nyomán történt minden? Négyesi alaposan körbejárja a témát az összecsapás helyszínének kiválasztásától kezdve, a magyar haditanácson történteken keresztül egészen a haditerv kidolgozásáig, illetve a tényleges támadás megindításáig. Négyesi objektív szemmel nézi Tomori Pál szerepét: nem az alkalmatlan hadvezért látja benne, hanem a körülményekre gyakorlatiasan és hatékonyan reagáló vezetőt, hiszen a gyors támadás mellett döntött, ami „ugyan kockázatos, de jó döntés volt, hisz esélyt adott a sikerre. Az viszont hiba volt, hogy nem az egész sereg indult a támadásra, hanem csak a jobbszárny, így nem tudtak döntő fölényt elérni”.
A következő írás, Katkó Gáspár cikke Nagy Szulejmán magyarországi hódításait egy egészen más szemszögből elemzi. Az Oszmán-ház az ókori hősökig vezette vissza az eredetét (a bizánci császárokon keresztül Nagy Sándor örököseinek vallották magukat), így „joggal” tarthattak igényt a Kárpát-medencei területekre, így a magyarországi hódítás ideológiailag is igazolhatóvá vált a számukra. Katkó megemlíti a Táríh-i Ungurusz című oszmán krónikát, mely szerinte egy „Szulejmán szultán magyarországi és nyugati hódításainak jogalapját megteremtő „propagandisztikus” alkotás”.
Remecki Imre tanulmánya átfogó képet nyújt Nagy Szulejmán utolsó magyarországi hadjáratáról, részletesen bemutatva Szigetvár ostromát, Zrínyi Miklós szerepét, a két hadvezér döntéseit, illetve haláluknak körülményeit. Remecki írása szépen zárja a Szulejmánról és a török hódoltságról szóló tanulmányok sorát.
A következő cikk a törökök a magyar társadalomban való megítélésének változásával foglalkozik, konkrétan azzal a ténnyel, hogy az egykori ellenség képe már a 19. századtól szelídült, és a történelmi sorstárs képét öltötte magára. Hajdú Zoltán részletesen kitér a két kultúra (magyar és török) érintkezési pontjaira, különösen a katonai konfliktusok századaira, és elemzi a török-magyar szimpátia kialakulásának főbb okait. Ezek között találjuk a Thököly-emigrációt, mint az első magyar politikai jelenlétet Törökországban, illetve később a Rákóczi, majd a Kossuth-emigráció befogadását, melyek mind nagyban hozzájárultak a magyarországi török szimpátia kialakulásához. A későbbi politikai események (a közvetlen török fenyegetettség megszűnése a balkáni államok felszabadulása után, valamint az első világháború alatt kialakult kapcsolat) szintén elősegítették a két nép közötti kölcsönös rokonszenv formálódását.
A török tematikájú tanulmányok méltó megkoronázása Benkéné Jenőffy Zsuzsanna két cikke, amely az irodalom és a kultúra területére kalauzolja az olvasót, hiszen ha török-magyar kapcsolatokról esik szó, Gárdonyi Géza neve megkerülhetetlen. Az első tanulmány az Egri csillagok című Gárdonyi regénnyel foglalkozik, azt a kérdést feszegetve, hogy minek köszönheti időtálló sikerét. A cikkből izgalmas háttérinformációkat, írói kulisszatitkokat tudhat meg az olvasó Gárdonyi egri remeteségében töltött időszakából, a regény keletkezéséről, valamint Gárdonyi törökországi utazásáról. A regény tökéletesítése céljából tett konstantinápolyi utazás részletet a második tanulmányból ismerhetjük meg, mely négy, az utazás alatt készült fotográfiát is tartalmaz.
A magazin utolsó tanulmányai eltávolodnak a török tematikától, ám ettől függetlenül izgalmas történelmi csemegéket tartogatnak. Botlik József cikke Egán Ede, századfordulón a nyomorba döntött rután parasztok megsegítésére kidolgozott program, az úgynevezett hegyvidéki akció kitalálójának rejtélyes halálával foglalkozik. Kiss Balázs tollából szintén egy portrét olvashatunk, Gillemont Ferenc sportember, népfölkelő főhadnagy életéről és haláláról. Gillemont a saját géppuskás osztagának parancsnokaként a magyar nemzet szolgálatában vesztette életét az első világháborúban. Benkéné Jenőffy Zsuzsanna tanulmánya XII. Piusz pápa és a két világháború közötti Magyarország kapcsolatát vizsgálja, különös tekintettel az 1938-ban Budapesten megrendezett eucharisztikus világkongresszusra. Az utolsó írás, Vincze Gábor műve, ügynökügyet dolgoz fel; egy ügynök és egy belügyes tiszt közötti fiktív párbeszédet olvashatunk a 80-as évek közepéről. A magazin utolsó oldalán Az én történelmi hősöm című állandó rovatban ezúttal Domonkos László mesél Bem apóról.
A Nagy Magyarország 2013. évi 1. számához igényes kivitelű térképmelléklet is tartozik, amely Magyarországot ábrázolja Nagy Szulejmán korában. A szám szerzőinek rövid biográfiáját, kutatási területét is megismerjük az utolsó előtti oldalon. Dicséretes kezdeményezés, hogy a lap szerkesztői szerzők tekintetében a nagy történész nevek mellett fiatal történészek, kutatók számára is publikációs lehetőséget biztosítanak.
Összegzésként elmondható, hogy a Kárpátia Stúdió szerkesztősége nagy feladatra vállalkozott: tudományos igényességű, egyben mindenki számára szórakoztató történelmi folyóiratot bocsát a magyarországi és erdélyi közönség rendelkezésére. A kiadó történelmi kiadványai nem csak a történész szakemberek és a történelem szakos hallgatók számára ajánlott, hanem azok is bátran forgathatják, akik érdeklődnek a magyar történelem iránt.  Az egyes cikkek komoly eszköztárat jelenthetnek a történelemtanárok számára is, akik az iskolai anyagot változatosabbá szeretnék tenni, hiszen egy-egy portré, kultúrtörténeti csemege remek történelemórai beszélgetésekre adhat alkalmat.
A kiadó weboldala: http://karpatiastudio.hu/
A recenzióban elemzett lapszámba itt lehet belelapozni: http://karpatiastudio.hu/tortenelemi-magazinok/nagy-magyarorszag/szulejman-es-a-magyarok/